Annaberg
(D) – 28. 02. 2009
Tour diary
by Attila Kovács (translated by PZ)
When we
received the offer for the gig for the last day of February, we didn’t hesitate
at all to accept it. We hadn’t played for a long time, and the local organizers
are great friends of the band. Annaberg is a kind of home town for us, but I
hadn’t played in any foreign countries with Sear Bliss before, so I was really
glad. Playing live is always great, but spending the whole weekend on the road
with each other and lots of booze, makes me very excited.
It also
made me excited that we managed to get a van only the day before our departure.
After numerous phone-calls we could rent a van from a famous rally pilot. There
was enough space in it for our equipment, and it proved to be economic enough
in the time of the financial crisis. Geeno, and Makó Dávid – thanks for your
help!
Because
István and me live 220 kilometres (in Budapest) from the others, and we wanted
to make a rehearsal, we left our home quite early. PZ missed the rehearsal this
time, because he had a gig with his other band, but we managed to play the
whole planned setlist. After this we tasted the wine of the Pál family, and
István and me were having a good time till midnight. After he went to bed I
decided to practise a bit until PZ (at whose home we slept that night) arrived.
I thought
of changing the strings on my guitar, but I decided not to do so. I regret it…
We (or at
least some of us) got up fit next morning, then we headed towards the local
Tesco to fill up our tour stash. While Gabi (the cousin of András, who was our
driver this time) and me were standing in front of the bakery shelf, I decided
to buy some booze instead. It is always necessary.
We got on
the tour bus with a large bag of tour necessities (beer, sangria, rum, energy
drink, some food). Then we hit the road with full throttle – we had to travel
more than 600 kilometres. As we were listening to the usual tour compilations
the beers opened, we were in the mood, and we entertained ourselves with tour
stories. These storytellings were sometimes cut by some loud cursing, when the
GPS decided to operate in the „pretty fucked up” mode. There were some problems
with that on the way back home too. After we got lost for the 28th time, we
switched the digital bitch off. We don’t like being told what to do or which
way to go.
The journey
was entertaining and tiring at the same time, although we had some piss-breaks,
when we did some stage-diving into the snow, too. We got to the Gleis3 Club at
half past 5. We realized two things while we were packing in: First, the stage
is a bit small, and that the central lock of our van is not working. So I
entertained the local metalheads with some Hungarian cursing, then I decided
that it won’t let me down, I don’t care, and I checked out the catering
instead.
Fortunately,
the support bands were very nice fellas, they offered us some local booze
specialities. One of these was called Pfeffi, which was a menthol-favoured
liquor. We were told that it was really great, because if you get drunk of
this, you don’t need to brush your teeth in the morning. Gabi went to the
nearest shop to buy some bottles of this. As it later turned out, he succeeded
in his quest…
Among the
local bands, the members of Fatal Embrace were the truest guys, because they
used paint for walls as corpsepaint. We were informed that it is very painful
and hard to clear it from your face. István acted as a camera-man to record
everything as proof of what we saw.
When we
started our concert, the club was packed with people. The stage was full of
equipments, so we saw at the sound check that there is no chance of running up
and down on the stage. (Although we never do so…) PZ – in an unusual way –
stood on my side on stage, so on most of the gig I stood between András and
Sömi. We had so little space, that I could step forward only if I wanted to
swich my pedal. We bumped into each other several times, but who cares? We
played our „autumn setlist” with an additional Lost and not Found. When we were
playing that song, a sting on my Jackson was torn. (What did I write about
changing strings?) That’s Murphy’s law, dammit! Fortunately, my other guitar
was next to the stage, almost tuned, so when we got to the guitar solo part, I
could join the others. I was sad, because that’s one of my favorite songs.
We were
told that the sound was fine, and the audience was great too. There was not a
violent mosh-pit, but at the end we got a loud „zugabe-chorus”. I was really
satisfied with that. As an encore we played two old songs, With Mournful Eyes
and Oh my Lord (1100 Years Ago), then we switched to rock&roll-mode.
After we
packed our equipments off the stage, we started to party. After I ran out of my
cigatett stash, I tried to exchange my free booze for cigarettes more or less
successfully. Moreover, I learned the magic expression that is „grosse
Weincola”. A lot of old (but for me, new) friends came to see us that evening,
the feeling was incredible. Many things happened from the usual
armpit-hair-burning to the puking in the bucket, so sometimes we literally fell
to the floor while laughing.
Next day we
continued where we stopped it the previous evening, we had great fun. This time
Sömi was the showman. We hit the road towards Hungary in the early afternoon.
We got to Szombathely at about 9 P.M.
after we got lost near the Czech border again. István and me arrived to
Budapest at about 3 and a half hours later.
Next day at
my workplace after drinking 3 coffees in zombie-mode I thought that if we had
the chance to do the same trip the next day, I would start packing my things
immediately.
It was a
great fun!
___________________________________________________________________________
Annabergi kaland, játék, kockázat
Turnénapló by NihilAK
Február utolsó napjára beesett egy hirtelen meghívás Németországba, és mivel
már elég rég állt színpadon a banda, plusz a helyi szervezők régi cimborái a
Sear Bliss-nek, természetesen azonnal igent mondtunk. Annaberg a zenekar
számára szinte hazai pályának számít, én viszont még sosem játszottam a
csapattal külföldön, ennyi idő alatt nehéz is lett volna, úgyhogy pláne vertem
a seggem a földhöz, hogy na végre! Koncertezni egyébként is mindig jó, de az,
hogy egy egész hétvégét az úton töltjük, csapatépítő tréninggel és miegymással,
csak fokozta az izgalmat.
Mint ahogy az is, hogy különböző okok miatt csak egy nappal az indulás előtt
derült ki, hogy milyen busszal megyünk. Hosszas telefonálgatások után egy neves
rally-versenyzőtől sikerült szereznünk egy járgányt, ami elég tágas volt a zenekari
cucchoz, és amit ki is tudtunk gazdálkodni a gazdasági világválsághoz igazodó
gázsiból. A segítségért külön köszönet Geeno-nak és Makó Dávidnak!
A péntek délután Necóval együtt már a nyolcas úton ért, mivel még próbálni is
akartunk a koncert előtt, mintegy zenei WD-40-ként kezelve a rozsdás
felületeket, ha értitek, mire is akarok célozni ezzel a finom képzavarral. PZ
ezúttal hiányzott, mert épp a 17-tel itták a Rumkólát Kapuváron, de azért így
is sikerült átnézni mindent, még a Vili bá által előkészített demizsonok
tartalmát is átvizsgáltuk, úgyhogy a gitáros-szekció szakmázott még vagy
éjfélig, aztán Necó elment aludni, én meg úgy döntöttem, gitározgatok még
kicsit, kb. addig, amíg kedves házigazdánk haza nem ér a koncertről.
A húrok kicserélése is felmerült bennem, de aztán úgy gondoltam, csak kibírják
még holnap. Nem lett igazam, de erről majd később.
Másnap reggel frissen-fitten - pakolt a
csapat, majd a szombathelyiJ– tisztelet a kivételnek Tacskó felé vettük az irányt, feltölteni a
turnékészletet. Gabival – Bandó unokatesója, aki sofőrként közreműködött a
hétvége során – tanácstalanul álldogáltunk a pékárus résznél, amíg kitaláltam,
hogy „vegyünk inkább piát, az úgyis biztosan kell, a többit majd meglátjuk!”
Így tettünk.
Egy nagy zöld (ami egyébként kék, ki érti ezt?) szatyornyi turnékellékkel (sör,
sangria, rum, energiaital, némi kaja - megrakodva szálltunk be a buszba. Aztán
teljes gázzal – ez az autóra és a zenekarra egyaránt vonatkozik, hehe – előre,
elvégre több, mint 600 kilométerre volt a cél. Indult az „éjszakai bávetééés”,
nyíltak a sörök, a jó hangulatra való tekintettel hamarosan el is kezdődött az
ilyenkor szokásos anekdotázás. „Rutinos öreg rókák vagyunk már”, mindenkinek
volt, ami eszébe jutott, úgyhogy a kollektív röhögést csak néha szakítottuk meg
az eltévedéseket lereagáló kurvaanyázásokkal, de ez már csak így megy, főleg ha
a GPS szivató-üzemmódra van beállítva. Ezzel volt bajunk a visszaúton is, a
huszonnyolcadik „újratervezem az útvonalat” beszólásnál ki is kapcsoltuk a digitális
nőt a fenébe, mondván, nekünk aztán senki ne mondja meg, hogy merre akarunk
menni.
Az út egyszerre volt szórakoztató és fárasztó, néhány pisiszünettel és hóba
stagedivingolással megszakítva, de végül délután fél 6 környékén fékeztünk a
Gleis 3 klub előtt. A bepakolás közben két dolog derült ki, egyrészt, hogy elég
kicsi a színpad, másrészt, hogy a Sprinter központi zárja elromlott, úgyhogy
cumi van. Vagy fél órán keresztül ízes magyar káromkodásokat adtam elő a
koncertre érkező német fiatalok szórakoztatására, aztán úgy döntöttem, hogy le
van szarva, gyerünk felmérni, mit kínálnak a szervezők zenekari fogyasztás
címén.
Szerencsére az előzenekarok igencsak vendégszeretők voltak, folyamatosan
kínálgattak minket a helyi különlegességekkel, amelyekből a leginkább egy
mentolos ízesítésű likőr fogyott. Német barátaink ezt azzal reklámozták nekünk,
hogy azért marha jó, mert nem kell reggel fogat mosni, ha ettől rúg be az
ember. Gabi egyből át is ment a szomszédos bevásárlóközpontba, hogy
feltankoljon belőle, és az este folyamán sikerült is bebizonyítania, hogy
ezirányú törekvései eredményesek voltak.
Az helyiek közül a Fatal Embrace volt a legtrúbb csapat, ugyanis a
corpsepaintet konkrétan diszperzittel oldották meg, és elmesélték, hogy nem
igazán jön le, csak majd pár nap után. Hát akinek ez kell, annak ajánlom! Necó
természetesen szorgalmas kameramann-ként rögzített minden mozzanatot, nehogy a
„messziről jött ember” szövegének tűnjön, ha elmeséljük itthon.
A koncertünk kezdetére már egy jobbfajta halkonzervet idézett a nézőtér,
annyian voltak. A színpad nemkülönben, úgyhogy már a beállásnál láttam, itt nem
nagyon lesz esély a rohangálásra, igaz, azt nem is szoktam. PZ a szokásos
felállástól eltérően mellettem foglalt helyet, így a koncert legnagyobb részében
Sömi és Bandó között álltam, és csak akkor tudtam előrébb lépni, ha valami
kapcsolgatnivalóm volt a pedálon. Össze is ütköztünk párszor, de ilyenek miatt
nem szokás ríni mifelénk. Annabergben még az őszi programot nyomtuk,
kiegészítve a Lost and not found-dal, amiben a Jacksonon el is szakadt a húr –
mit írtam pár bekezdéssel hamarabb a húrcseréről? Ez az igazi Murphy basszameg!
Szerencsére a pótgitár majdnem – eléggé majdnem - teljesen behangolva várt a
színpad mellett, úgyhogy a gitárszólóra pont sikerült ismét belépnem. Ezt
megúsztam. Egyetlen bánatom, hogy pont ezt a számot vártam a legjobban az este,
de ha már így alakult, nem volt mit tenni.
Állítólag elég jól szóltunk, a közönség is vette a lapot, bár nagy pogó nem
volt, de a végén kaptunk jó hangos zugabe-kórust, vigyorogtam a hajam mögött
erősen. Ráadásként két régi klasszikus került terítékre, a With mournful eyes
és az Oh my lord, aztán rakendroll-üzemmódba kapcsoltunk.
A lecuccolás után az este hatalmas bulizásba torkollott, a magam részéről,
mivel kifogytam a készleteimből, próbáltam a helyiekkel ingyenpiát cserélni
cigarettára, hol jobb, hol rosszabb eredményességi faktorral, illetve
megtanultam németül a varázsszót, ami fonetikusan úgy hangzik, hogy „grossz
wejnkóla” . A koncertre eljött egy csomó régi – de nekem új - ismerős, a
hangulat hihetetlen volt. A fetrengve röhögéstől kezdve a hagyományőrző
hónaljszőr-égetésen keresztül a diszperzites vödörbe rókázásig bezárólag elég
sok minden megtörtént, utóbbi elkövetőjének nevét fedje jótékony homály. (A
zsarolás díjazásától függően…)
Néhányunknak a szó tényleges és átvitt értelmében is másnap, reggelizés közben
folytatódott a baromkodás. Itt Sömi alkotott maradandót. Délután egy környékén
sikerült hazaindulnunk, és miután a cseh határnál kb. egy órát sikerült
szerencsétlenkednünk egy újabb eltévedéssel, kb. este kilencre értünk
Szombathelyre, majd fél egy körül Pestre. Reggel a munkahelyemen három kávét
követően, zombi üzemmódban is arra gondoltam, azért ha jönne egy telefonhívás,
hogy holnap indulhatunk vissza, hát egyből elkezdenék csomagolni. Ahogy mondani
szokás: jó mulatság, férfimunka volt!