az utolsó vitriol adag
sosem történt ilyen. legalábbis nagyon sok ideje annak, hogy történt volna.
mereven guggolt a fürdőkádban miközben szemből forró víz ömlött a zuhanyrózsából, amit remegő kezeivel maga elé tartott. már gőzölög a fején, haja füstfelhővé válik miközben a tükröket rég ellepte a ködös pára. arcát szúrósan verdeste a vízsugár, de ő nem érzett semmit. csak a kiáramló forróságot akarta érezni, ami kísértetiesen hasonlít a szeretet bármilyen megnyilvánulási formájának érzetére. mellkasában végigáramlik a melegség reményt adó, akár naivvá tévő hatása. máskor ilyet úgy sem érezne. kitől, mégis hol érezné? egyszer minden hideg arc forró volt.
csak kihűlt. bebaszták a kiábrándulás, elhagyatottság, átverés hűtőszekrényének fagyasztójába, ahol a lerakódott hó szárítja hámlottá az arcát ás jégcsapok szurkálják mindenütt. ott meg hiába van bármi beteg is a nevetésében; maximum a visszhangja hallatszik, amire az ember azt hinné, hogy biztos behallucinálta.
utoljára két éve, hogy ilyen történt. feladtam, megmakacsoltam magam, elborultam és hazudtam. több embernek is, de legfőképp magamnak.
ezen csak a gyökeres változtatás segíthet. mindent visszapörgetünk oda, ahol leállt és elkezdett rohadni a semmittevéstől. ahol elkezdett elernyedni.
nem akarok soha többet sötét szobában ülni vagy egy kibaszott szakadékon. kinőttem a síneksírásból is. ebből is ki kell. a különbség az első kettő és az utolsó között az, hogy az előbbiek nem is léteznek. kibaszott képzeletek. a sötét szoba csak az agyamban képződött, hogy elfeketítse a testem többi világos/még nem sötét/kivilágosított részeit, hogy átverje, érzéki csalódásokat okozzon neurotikus idegremegések formájában. a szakadék. oda csinálsz szakadékot, ahova szeretnél. nekem egy levél és pár vízcsepp is megtette, valamint egy illúzió egy teljesen idegen ember személyében.
kérlek ne röhögtess és ne is röhögj rajtam, de mi nem tudunk együtt nevetni. lehet soha nem is tudtunk. ha valakik nem képesek együtt jól nevetni, az kérlek esélytelen. folytasd a szenvedésed, önmagad keresését. egyszer biztos megtalálod és abbahagyod ezt, amit most művelsz. bár én honnan is tudnám mit művelsz, csak pár pixelt látok belőled naponta. még csak nem is hallak. nem válaszolsz. nem válaszolok. nem szeretsz. nem kell, hogy szeresselek. talán egy másik életben.
én sem akarok újra idegen lenni. másoknak lehetek a buszon, vagy az iskolában, de saját magamnak soha. időben akarok befejezni mindent. aludni. megnézni a 11 órás filmet a tv-ben. jól kelni. nem törődni. nem foglalkozni: (
én ugyan csak sajnálok mindent. megígérem visszafizetek mindent. a sok undorító dolgot az ellenkező formájában. materiálisan értve; amit az utóbbi időben felesleges dolgokra költöttem, esküszöm a százezerszeresét fogom egyszer visszafizetni.
kísértetiesen hullottak zsebből betonra az ezresek, a kétezresek és az ötszázasok.csak úgy suhantak. igen, suhantak. nevetségesen landolt a mobiltelefon a wc koszos, széthányt padlójára újabb karcokat gyűjtve magának. szánalmasan zuhant a hányás állagú, aznap nehezen leeröltetett étel az aluljáró lépcsőjére. én meg undorítóan elborultam. minden olyan könnyen meg tud sérülni. nem is gondolnád. tudod, mint mikor a második lidokainkoktélt beleszúrják az állkapcsodba és még azt sem éreznéd, ha egy ollóval szétcincálnád a szádat. nem érzel semmit. teljesen szenvtelenné válsz és azt hiszed csak álmodsz, mikor kinyitod a szemed és látod, ahogy a full steril környezetben tűkkel matatnak a szádban. aztán becsukod a szemed és álmodsz tovább a sötétségben. azt hiszed az a valóság, mikor a szemed csukva van! de senki nem fog szólni, hogy tévedsz. nagyon szeretnék már találkozni ezzel a senkivel, de lehetőleg nem egy sötét szobában vagy egy szakadékon, msnen beszélgetve. csak azt szeretném, hogy pazarolja el az időmet, de ne így, ahogy most. csak azt, hogy ott üljön mellettem és mondja el a gondolatait. de ne essen bele a titkolózás hibájába. én meg ott ülnék mellette és hallgatnám. bár úgy sem tudna olyan hangosan beszélni, mint amilyen hangosan a szívem dobogna, amitől az arcom nyilván megint forróvá válna. kérdezne és én válaszolnék. kávé, vagy sör nélkül. minden nélkül. aztán egyszer majd megöregszünk és biztos abbahagyjuk ezt az egészet. felnövünk, ő munkát keres és pénzt majd talál magának egy lányt, aki mindent tud az eddigiek kivételével és még koronája és varázspálcája is van. csodás. beáll a sorba és összeköltözik vele, majd annyira elvakítja a szerelem, hogy megkéri a kezét és feleségül veszi engem meg meghív fotózni az esküvőre, amit nyilván nem vállalnék el, mert utálom az eseményfotózást és még nincs je suis belle koktélruhám sem. ezért kellene sietni, mielőtt...
sajnálom. lehet én a legjobban. vagy én egyedül, egyes egyedül.
...mielőtt eltűnne a gyermeki naivság és fantázia.
végre elaludt. majd 4 óra múlva, mikor kiment az álom a kiszúrt szemeiből( nyilván ügyesen kifolyt a lyukon ) az ébresztő pofátlan csörgésére, melynek ironikusan ugyanaz a hangja, mint az sms-t jelző hangnak, ... belenyomta a fejét a párnákba, amiket utált, mert kényelmetlenek voltak. mindent nyomtak;az arcától a fültágítóin át még a hallócsontocskáit is. passzív hisztéria, amivel meghazudtolja saját magát és pofájába hazudik azoknak, akiknek tilos lenne. legalább olyan tabu, mint kivenni a fültágítót mások előtt- gondolta ő. feladta. aztán elérte amit akart: itthon maradt és itt folytatódik minden. soha többet nem adom fel -gondolta tovább.de ez nem abban fog megnyilvánulni, hogy visszaül a székére és bájosan kedves arcot vág mindenre majd mikor visszakap egy kiábrándító választ, 5 percre letargikus állapotba esik, majd szenilis jellemével elfelejti azt és újra megaláztatja magát. nem igazán. de még hamisan sem. úgy sosem.
ha lenyelted volna kb. szívrohamot kapsz, tudsz róla? egy pohárban 5 adagnyi volt. legyen ez az elrettentő példa.